4. fejezet

(Michaela)

Gyorsan felsiettem a szobámba, és majd szétpukkadtam az örömtől. Nyitottam is ki az ajtót, amikor megláttam Jason csupasz felsőtesttel egy szál pizsamanadrágban. A nagy löket az ajtón már nem is volt olyan nagy és egy hátra arccal becsuktam magam mögött az ajtót. Mély levegő Michaela. Kopogtam kettőt, várva a nagy pillanatra, hogy azt mondja "Felöltöztem!".
- Gyere be! - jött a hang.
A kezemmel el takartam a szememet és csak félig kukucskáltam ki. Halottam egy halk kuncogást.
- Kinyithatod a szemed. - mondta mosolyogva.
- Huh.. Ilyet többet ne csinálj. - csuktam be magam mögött az ajtót és vágódtam rá az ágyra.
- De én mindig póló nélkül alszom. Ugyanis nyár van és meleg van.
- Bocsi, csak hirtelen jött. Felőlem alváshoz leveheted, de ne ijesztgess.
- Mivel ijesztettelek meg? - mondta ismét mosolyogva. Csodálkozom, hogy nem fáj a szája.
- A kocka hasaddal! - hatás szünet. - Amúgy csak, mert azt hittem már fekszel az ágyban és én szándékoztalak volna megijeszteni.

- Hát visszafelé sült el. - nevetett.
- Azt vettem észre. Na mindegy, megyek lefürdök. Aztán még beszélünk.
- Oké.
Bevittem a táskámat a fürdőbe, majd gyorsan lezuhanyoztam és belebújtam a pizsamámba. Elkészülődtem, majd kimentem táskástul.
- Na és miről akar ő felsége beszélni? - mondta.
- Nem is tudom. Át tudnám beszélgetni az egész éjszakát.
- Na rajta.

(Jason)
- Na rajta. - mondtam neki.
Ráfeküdt az ágyára, míg én az enyémen voltam.
- Tudod... - kezdte.
- Bocsi, de alig hallak, nem jönnél közelebb. - húztam kicsit.
Közelebb mászott, már az ágya szélén volt.
- Szóval... - folytatta.
- Még mindig nem hallak jól. - mondtam csalfán.
Fogta magát és leült elém a földre.
- Így most hallasz? - mondta kissé feszülten.
- Igen, hallak, de neked se lenne kényelmes egész éjjel a földön ülnöd.
Majd arrébb húzódtam az ágyon, és megütögettem a paplant. Furcsán nézett rám, majd vette az adást, és odafeküdt mellém.
- Mit akarsz ezzel elérni? - mondta vigyorogva.
- Semmit, csak majd meg akarlak ijeszteni.
- Mi?! - nézett rám kitágult szemgolyókkal.
- Csak vicceltem.
Majd a feje alá tettem a kezemet, hogy egy párna nélküli ágyon ne fájduljon meg a feje.
- Arról akartam veled beszélni, hogy mit tegyek a következő pár napban? Te hogyan tudtál beilleszkedni?
- Csupán odamentem a többiekhez, köszöntem, bemutatkoztam, megkérdeztem mi a téma és aztán bekapcsolódtam. Gondolom nálatok lányoknál is ez a helyzet.

- És ha nem tudok hozzászólni a témához? Mit csinálna? Hülyének fognak nézni.
- Dehogy fognak hülyének nézni, próbáld terelni a szót valami újdonsággal, amiről hallottál vagy nem is tudom.
- Értem, majd holnap bepróbálkozok.
És ez után a mondat után pár pillanat és el is aludt, mondhatni a karjaimban. Majd én is álomra hajtottam a fejemet.

***
(Michaela)
Reggel arra keltem, hogy Jason mellkasán van a fejem, és hogy a kezemmel átkaroltam. Ő még aludt, ezért még én is kicsit feküdtem. Megint hallgattam a szívdobbanásait. Gyönyörűen muzsikált. Hol lassan, hol pedig eszeveszett gyorsan. Hallottam, hogy kicsit mocorog, kelni készült. Lehunytam a szemem, nem akartam, hogy lássa a meglepődöttséget az arcomon. Éreztem, hogy felém fordult, majd óvatos mozdulatokkal próbált felkelteni. Kicsit rájátszottam, majd elengedtem az ölelésből és a fejemet is felemeltem, lassacskán rákényszerültem a felülésre is.
- Jó reggelt álomszuszék. - mondta.
- Hogy kerülök ide? -csodálkoztam.
- Tegnap idefeküdtél amikor beszélgettünk és aztán elaludtál és nem volt szívem felkelteni téged.
- Ja, értem. Okés.
Zavartan keltem fel. Valóban ez történt. Nem sokra emlékeszem a tegnap estéből. Már várom a mai napot. Talán újra találkozok Adammel. Kinyitottam a szekrényemet és percekig álltam e gy helyben, és elmélkedtem, melyik ruha a legtökéletesebb a mai napra. Egy virágos ruhát választottam egy vastag fekete övvel és egy szép virágos cipővel. Tökéletes. Gyors bevittem a fürdőbe és át is öltöztem. Bepakoltam a táskámba és megvártam, míg Jason is elkészült. Ideges vagyok, nagyon is. Ma végre próbálok kapcsolatot teremteni azokkal az emberekkel akikkel 4 éven keresztül egy iskolába fogok járni. Jason kész, és már indulhatunk is. Szokatlanul most egy szürke V kivágású felsőt vett fel. Jól állt neki. Hamar beértünk az első órára, még csak páran voltak bent, főként a lányok. Elkötelezettebb voltam az iránt, kivel menne Jason a bálba, de a fene se tudja kihúzni belőle.
- Sziasztok, Michaela vagyok. - mentem oda a lányokhoz.
- Öö, szia. Az osztálytársunk vagy? - mondta az egyik elég lenézően.
Bár nem is csodálkoztam. Luis Vutton táska, Gucci cipő és Chanel ruha. Mintha magamat látnám egy fiatalabb koromban.
- Igen az vagyok, és nagyon tetszik a Gucci cipőd. Nekem is van egy, Párizsból hozatták az első párat nekem. - mondtam, ezzel lenyűgözve őt.
- Azt hiszem jó barátok leszünk. - mondták a lányok. - Mit veszel fel a bálra?
- Egy türkizkék Dolce Gabanna ruhát.
- Oh, azt láttam. Én egy Chanel ruhát. Vörös bársony.
Ránéztem az órámra és még 30-se volt, így a lányokat hátra hagyva kinéztem a folyosóra és épp Adam jött velem szemben.
- Szia Michaela. - mondta boldogan.
- Szia. Mi újság?
- Mutatnom kell valamit. - mondta izgatottan.
Intettem a többieknek, hogy mindjárt jövök, majd kisétáltam a kinti padra kézen fogva Adammal. Mikor kiértünk a fekete gitárja tűnt rögtön szembe.
- Tegnap este nem bírtalak kiverni a fejemből. Így hát írtam egy dalt neked. Szeretnéd hallani?
- Igen. Nagyon. - mondtam vidáman.
És akkor bele kezdett. Olyan gyönyörű volt a dal. Megkönnyeztem. Éreztem minden egyes rezdülést, minden egyes pillanatot. Az övé lettem. Az utolsó mondata volt a legszebb:
"S mikor megláttalak, tudtam,
hogy szerelem első látásra.
Tudod miért írtam ezt?
Mert Szeretlek és el akarom mondani mindenkinek."
Fenézett rám és elakadt a szavam. A szeme gyönyörű kék volt, és nem tudtam mit csinálni. Közelebb húzott magához és megcsókolt. Vagy 2 percig csak csókolt. Mikor elengedett csak egymás szemébe bámultunk. Majd egy zavart ide-oda nézés.
- Öhm.. mennünk kéne órára. - javasoltam.
- Igen azt kéne. - mondta.
Bepakolta a táskájába a gitárt, majd elindult utánam. Az ajtó előtt még elkapta a kezemet és visszahúzott egy rövid csókra.
- Tartogasd ez, mert az órák végéig nem ismételhetjük meg.
- Oké. - mondtam elpirulva.
Bementünk a kapun és én táncolva mentem végig a folyosón, majd be a terembe.

És így érkeztünk el a mai napra. Péntek van. A napjaim többségében a lányokkal beszéltük meg a tökéletes bált. Na és persze Adam. Nagyon senki nem tudja, hogy járunk, Jasonnek se mondtam el, azt akarom, hogyha megszerezte a hőn áhított lányt, majd akkor bedobom az én híremet is. A többi fiúval együtt készült, így nem láttam őt. Már épp indultam volna, mikor megszólalt a telefonom. Úgy megijedtem, mert kicsit rémisztő a csengőhangom. Igaza van, Jasonnek, le kéne váltanom. Adam hív.
- Szia. Késni fogok a bálról, mert a senki nem tud elhozni így taxival megyek. Ott találkozunk. Ne feledd, piros nyakkendő.
- Szia. Rendben.
- Szeretlek.
- Én is Szeretlek.
Majd letette. Frankó. Egyedül megyek a bálba, és mindenki azt fogja hinni, hogy bekamuztam az egészet. Mit számít. A leggyorsabb tempómban haladtam, már ha lehet olyat mondani egy magassarkúban. 5 perc alatt be is értem az ebédlőbe, ami ízlésesen ki lett díszítve. Tetszett. Nem sokkal később megpillantottam valakit. Fekete zakó, fekete álarc és a piros nyakkendő. Indultam is. Mikor megfogtam volna a vállát, megfordult.
- Jó estét hölgyem, egy táncra?
- Persze, uram. Kérdezhetem, ismerem-e önt?
- Még mennyire. Jobban, mint bárki mást.
- Van A betű uram a nevében?
- Van bizony.
- Akkor indulhatunk.
Nem gondoltam volna, hogy Adam ilyen titokzatos lesz. És, hogy azt hazudta, hogy késni fog. Megfogta a derekamat, én pedig a vállát.És lassan ide-oda lépkedtünk.
- El szeretnék valamit mondani,bár ezt szemre vehetően már biztosan tudja. De elárulom önnek, hogy nagyon kedvelem szerény személyét. Jobban, mint barátként.
- Tudom. Én is nagyon kedvellek. - majd közelebb hajoltunk egymáshoz, és megcsókoltuk egymást. Furcsa volt, mert most sokkal lágyabb, és édesebb volt, mint ma reggel, vagy bármikor máskor. De ezt megbírnám szokni.
- Miért nem veszed le az álarcod? - mondtam.
- Ez egy álarcos bál.
- De szeretnélek látni, hogy milyen csinos vagy a szmokingodban.
- Hát jó.
Majd lehullott a lepel, és megláttam az arcát. Az enyémre pedig kiült a döbbenet.

3. fejezet

Nos most nem tudtam, mit is írjak, így csak a zenére és az érzelmeimre összpontosult a történet. Most kicsit lelassítok, hosszabb lesz a fejezet, de benne lesz minden amit szeretnék.

(Michaela)

A következő óráim tömkelege csupán idő pocsékolás volt. Kinek kell őszintén ének óra középiskolában. Ma hála az égnek csak 4 órám volt, így hamar szabadultam. Az utolsó órán angol volt, itt két felé volt osztva az osztály. A tanárnő nagyon kedves volt, és mindent elmagyarázott, hogyan mennek az ő órái. 20 perc teljes csönd után kicsengettek, és siettem az ebédlőbe. Nem voltak még barátaim. Szinte senkit nem ismertem. Nagyon elszomorító dolog kitaszítottnak lenni ebben az irracionális világban. Így hát úgy döntöttem egymagam fogok megebédelni. A mai étel ragu leves volt darás metélttel. Nem voltam éhes. Már az is kiakasztott, hogy rám mászott egy bunkó, tapló tizenegyedikes, ennek tetejében a suli "fő gonoszaival" is összetűzésbe kerültem. Fantasztikus, mindenki utál. Csak a villámmal tologattam ide-oda a tésztát és bámultam a tányéromba. Már vég elkeseredés határait súroltam, mikor az ebédlőben megjelent Jason. Az egyetlen ember aki nem ítél el azon kívül, hogy átestem rajta. Csöppnyire elmosolyodtam. Reméltem, hogy idejön hozzám, vagy csak a közelembe ül, hogy éreztesse velem, hogy nem vagyok egyedül, megint.
- Szia. - hallottam meg egy ismerős hangot magam mögül.
Hátra fordultam, és Jason volt az.
- Leülhetek? - kérdezte.
- Persze. - válaszoltam, egy kajla mosollyal, amit még magam sem tudom felfelé vagy lefelé konyult-e.
Azt a drámai pillanatot vártam, hogy szembe üljön velem, és elkezdjen mesélni, milyen szuper jó fejek a haverjai, és milyen jól beilleszkedett.
- Mi történt? - nézett rám nagy, barna szemeivel. És itt megtört fagyos szívemen a jég. Melegség olvasztotta fel.
- Tudod, valahogy úgy érzem magamat ebben az új környezetben, mint egy ház. Igen, egy ház. Én vagyok a lépcső, az asztal a tv az emelet. És körülöttem a fal és felettem a tető ami elzár előlem mindenkit. Fájdalmas érzés nem létezni. Még fájdalmasabb létezni, érted? Senkit nem tudhatok magam mellé, hogy lenne barátom? Nem tudom. Nem értek meg senkit. - eltört a mécses. - Nem akarom azt ami az előző életemben volt.
Megfogta a kezemet. Majd átkarolt.
- Shane, kérlek kivinnéd a tálcáját? - kérte meg egy barátját.
Nem sejtettem, hogy majd pont egy fiú fog nekem lelki segélyt nyújtani, de már ez is valami, hogy valaki oda jött hozzám és megkérdezte és meghallgatta a problémámat. Fogta a kezemet és kivezetett az ebédlőből, onnan pedig fel a szobánkba. Leültetett az ágyamra, majd becsukta az ajtót és leült mellém.
- Michaela, ha akármilyen problémád van, szidnád a világot, vagy csak egy hallgató fül kell, én itt leszek neked. Ígérem.
- Annyira köszönöm. - majd átöleltem.
Nem is számoltam az időt, meddig öleltem, csak erre volt szükségem. Csend volt. Csak a szuszogást hallottam halkan a fülemnél. Ráhajtottam a fejemet a mellkasára és tovább öleltem. Hallgattam a szíve dobbanását. Minden egyes dobbanása elárult valamit. Titokban, úgy, hogy még én se értettem. Csak Ő. Dobbant, majd megint dobbant. Lassan elkezdett gyorsulni ez az ütem. Két dobbanás helyett négyet dobbant, majd nyolcat és aztán már számolni se tudtam. Olyan volt, mintha gyorsabban beszélt volna a szíve, hogy már szinte az egészet elhadarta. Ennyi elég volt. Elengedtem.
- Köszönöm. Sokat jelentesz nekem. - mondtam kissé még pityeregve.
- Szívesen. Te is nekem. - mondta, és letörölte a megindult könnycseppet az arcomról. - Na és nem szeretnél egyet sétálni? - mesélni szeretnék valamit.
- De, az jó lenne.
Felkaptam a dzsekimet és letörölgettem még a maradék könnycseppemet, majd el is indultunk. Elkérezkedtünk a kollégium igazgatótól, majd útnak indultunk. Csöndesen sétáltunk az utcán, míg Jason meg nem szólalt.
- Szóval, arról lenne szó, ha érdekel? - kezdte.
- Persze, mondd csak. - válaszoltam.
- Rendben. Ma megismertem egy lányt. Folyton röpke pillantásokat vetett rám, láttam, hogy elsírta volna magát a versemen, ami mellesleg nem is lett jó, és beszéltem is vele ma, de nem tudom, hogyan mondjam el neki, mit érzek.
- Oh, Jason, ez nagyon aranyos. Hogy hívják?
- Az sajnos titkos, amíg nem történik valami.
- Rendben. És csinos?
- Nagyon.
- Akkor sejtem tudd táncolni. Hívd el a pénteki álarcos gólyabálra.
- Nem merem. Annyira tetszik, hogy nem tudom elhívni. Inkább megyek egyedül.
- Akkor viszont tudnod kell mibe megy, hogy felkérd táncolni. Akkor nem fogja tudni, hogy te vagy, és nyugodtan beszélgethettek.
- Nagyon köszönöm. És te mibe mész?
- Egy türkiz színű ruha mellett döntöttem és egy ezüst színű álarcom lesz.
- Remélem találkozunk majd a bálon.
- Én is. - mosolyogtam.
- Na és mesélj milyen volt a mai napod? - kérdezte egy csalfa mosollyal.
- Hát, egy tizenegyedikes srác majdnem megcsókolt, amitől még mindig kiráz a hideg, főleg a gusztustalan izzadság szagától. Megutáltattam magamat a suli szőke, elkényeztetett csapatával, és sírtam előtted. Röviden, tömören ennyi.
- Akkor kissé pocsék napod lehetett, de, hogy felvidítsalak, szerintem aranyos vagy amikor sírsz. - féloldalas mosollyal nézett rám.
- Senki nem látott még sírni, szóval ez a dicsőség a tied lehet. És az is, hogy megnevettettél. De most már ideje lenne visszamennünk. Még beülhetnénk az iskola zene csoportjára hallgatni a zenét.
- Rendben.
Gyorsan visszaértünk a suliba. Már a zenész tanulók összecsomagolták a cuccaikat, csak egy hosszú hajú, sapkás srác ült a padon és gitározott.
- Nyugodtam maradhatsz, addig lefürdök, majd gyere. - mondta Jason.
- Oké.
Leültem a fiú mellé. Még nem láttam őt. Hallgattam ahogyan játszott. Valami eszméletlen volt. Észre vette, hogy társasága van, így a basszus gitárt elrakta, majd felállt és a fal mögül elővett egy akusztikus gitárt, majd elkezdett játszani. A kedvenc számomat. Egy lassú, szomorú szám volt. Ismét megkönnyeztem. Még egy pillanatig játszott, majd abba hagyta. Kisöpörte az arcomból a hajamat.
- Mi a baj? - kérdezte csodálkozóan.
- Semmi, igazán. Csak ez a szám a kedvencem, és sok emléket felidézett. Még a volt legjobb barátnőimmel töltött pillanatok, amikor folyton ezt énekeltük mindenhol. Aztán az egyik nem kívánt a barátom lenni, és így elszakadtam mindenkitől. Ez a tragikus dolog vezérelt arra, hogy otthagyjam a dúsgazdag családom ide jöjjek. És bocsi, hogy így a válladra pakolom a terheimet. De már fél éve nem is hallottam ezt a számot. És mellesleg hibátlanul játszottad és a hangod is olyan gyönyörű.
- Semmi baj. Látod? Máris szereztél egy új barátot. A 9/A-ba járok, néha összefuthatnánk.
- Igen az jó lenne. Mellesleg Micheala vagyok.
- Adam, nagyon örvendek hölgyem. - majd kézen csókolt.
Tisztára elvörösödtem, mint egy rák. Megmosolygott.
- Na de most már mennem kell, a bátyám mindjárt itt van a kocsijával, hogy hazavigyen. Réd meg gondolom vár a pasid.
- Jason? Ő nem a pasim. - mosolyogtam. - Csak szobatársak és osztálytársak vagyunk.
- Oh, értem. - csillant fel a szeme.
- Segítsek elpakolni? - kérdeztem.
- Nem kell, köszi. - mondta. - De egy dologban segíthetsz.
- Miben?
- Lennél a partnerem az álarcos bálon?
- Én? Igen, persze.
- Köszönöm.
- Ne, én köszönöm. - mondta mosolyogva. - Mibe leszel?
- Hát fekete zakó, mert az kötelező, fekete álarc és egy piros nyakkendő.
- Én türkizkék ruha, ezüst álarc.
- Rendben, majd holnap találkozunk. Szia.
- Szia. - mosolyogtam, majd mikor nem voltam már a látókörében elkezdtem táncolni. El sem hiszem, hogy elhívtak a bálba. Úristen!

2. fejezet

(Micheala)

Amikor kicsöngettek első óráról és kiléphettem a zajos folyosóra úgy éreztem magam, mintha egy rossz Bajos csajok filmben lennék. Az iskola három pink pudlija sorakozott fel előttük. Lassítva mentek, hogy drámai hatást érjenek el, bár én őszintén úgy írnám le a mozgásukat, mint aki most helyezte volna ki a hátsó fartájából az ürüléket szépen szólva. A fiúk mind utánuk fordultak, azok meg csak csókokat dobáltak, míg nem a fővezér egyik pincsije el nem botlott a 15 cm magas cipőjében, majd megízlelte az évek óta nem tisztított padlót. Hangos sírás és "jajj cukorborsóm mi a baj?" hangzású nyáladzás el nem indult. Valahogy nem izgattak ezek a dolgok, úgyhogy indultam a következő órámra. Irodalom. Beültem a harmadik padsorba és kellően elhelyezkedtem. Nem várt pillanat volt, hogy valaki megszólított.
- Michaela, ugye? - mondta egy kedves hang. - Leülhetek?
- Persze.
Oda se néztem, csak pakoltam, mikor végre felegyenesedtem és kimásztam a táskámból megláttam, hogy Jason az. Komolyan, egyik nap hát közepére se kívánna most meg ez? Mit akar? Az órára becsengettek, és megérkezett mindenki.
- Szerbusztok 9. b osztály! A nevem Esmeralda Puiro és én tanítom nektek az irodalmat. Mit már a beiratkozási levélben is írtam, azzal kezdjük, hogy mindenki felolvassa a házi feladatban elkészített versét.
Mindenki nyújtózkodott össze-vissza, hogy előkotorja a versét.
- Az első aki felolvassa legyen Ashley Miller. Maradhatsz a helyeden is ha gondolod.
- Rendben. - mély levegőt vett, majd belekezdett.

"Álmom míg hallod halk szavát,
Megtörik az éj harmatos hajnalán.
Tudd ki bátor, ki ölne érted,
Mert különben hasztalan az egész élet.

Súgd halkan nevét, lassan, de tisztán.
Azért, hogy csak ő tudja és senki más.
Szeretem a hajad, az ajkad, a szemed,
Mely megpecsételi örök hűségedet."

Nagy taps és ujjongás lepte körbe a lányt. Sokan meg is könnyeztek. Tényleg nagyon szívhez szóló.
- És akkor még egy verset szeretnék hallani, mondjuk Jason Mairotól.
- Francba. - mondta alig hallhatóan.
Megböktem a könyökömmel, hogy rám figyeljen.
- Nyugi, biztos sikerül. - suttogtam, mire elmosolyodott és biccentett.

"Elindultam nagy léptekkel,
Nesztelenül a világ egyetemben.
Nem tudtam, hogy vársz rám,
Míg fel nem bukkantál.

Néztél csak ámultál rajtam,
Míg én elvesztem rajtad.
Várok rád, de tudom, nem lehetsz az enyém,
De a remény mindig bennem él."

Egy gyönyörű, ugyan kicsit értelmetlen. Mindenki tapsolt neki. Csodás volt. Leült és nagyot fújt.
- Nagyon szép vers. - mondtam.
- Köszönöm.
Az órának vége volt. Ismét a zajos folyosón álltam. Egy-két nálam jóval idősebb srác jelent meg körülöttem. Tizenegyedikeseknek tippelném őket. Az az érzéketlen tekintet ami leült az arcukon nagyon idegesített.
- Hello szivem! - mondta az egyik,mire a többi elkezdett röhögni.
- Hagyjatok békén. - vágtam rá.
- Ne olyan sebesen picikém, hiszen a csajom vagy. - jelentette ki, amire ismét felcsendült a nagy, szánalmas nevetés zuhatag.
Megfélemlítve éreztem magamat. Látom, hogy annak a baromnak a feje egyre közeledik az enyémhez, míg egy nagy pofon el nem csattan, és hozzá a szokásos szállóige, a "barom" jött.
- Mégis, hogyan gondoltad, hogy más csajokra rámozdulsz Mett? Egy senkiházi vagy! - mondta a lány.
Mikor kiláttam, hogy mi folyik ott és nem Mett ronda fejét kellett bámulnom láttam, hogy a barátnője a Pink Pudlik vezetője. Talpig sminkbe és puccos cuccokba. Végülis, ha neki jólesik, hogy egy táskája annyit ér, mint 20 tornacipő OKÉ.

1. fejezet

Ha tetszik, légy szíves írj 1-2 sort. :) Köszi.

(Micheala)

Vége a nyárnak. Legalábbis az én részemről. Tudatni akarom magammal, hogy ez most egy új kezdet, tiszta lap. Annyi bánat és kínszenvedés köt a régi városhoz. De nem érdekel. 2011. augusztust írunk. Apáékkal épp a kocsiban ülök, útban New Jersey felé. Az új otthonomba. Egy kollégiumban fogok élni teljes 4 éven keresztül. Sokaknak ez a helyzet semmi érdekeset nem jelent, de nekem, a kő gazdag családom mellett nagyon is számít. De el akartam szakadni a régi, New York-i életemtől. Túl sok volt. Úgyhogy most átlagos lányként kezdem a középiskolát, mint a többi diák. Megérkeztünk az iskolához. Nagyon szép és igényes hely. Apa mindenben segített. Leadta a regisztrációmat és már mentem is be az újdonsült lakásomba. A 3. emeleten volt a szobám. Egy fiúval kell osztoznom rajta, akit még csak nem is ismerek. Azt mondták pár percen belül ő is megérkezik. A szoba nem volt túl nagy, egy íróasztal és két ágy volt benne. Na meg egy nagy szekrény és egy fürdőszoba. El is kezdtem a pakolást. 10 perc alatt készen is lettem vele. Épp indultam volna ki, hogy lenézzek jön-e a szobatársam, vagy csak, hogy ismerkedjek. Nem tartott tovább 2 másodpercnél, mert, ahogy kitettem a lábamat átestem valakin. Elkezdtem nevetni, de ő eléggé bosszúsan nézett rám.

- Bocsi. - mondtam elvörösödve.

- Semmi gond. - válaszolt udvariasan.

Egy szőke hajú srác volt. Nagyon előkelőnek tűnt. Pár pillanatra belegondoltam, hogy lehet azért mert meleg, de elvetettem. Hát csak nem.
- Segítsek esetleg valamiben? - kérdeztem.
- Hát ha már így rám rontottál, úgy hiszem bocsánatkérésképpen igen. Megmondanád melyik a 304-es szoba? - mondta teljesen naivan.
- Amiből épp kijöttem. - válaszoltam lesütött szemekkel. - Szobatársak leszünk.
- Uh.. - hallottam halk sóhaját.
Ennyire szörnyű lennék? Nem hiszem. Csak nem sértődik meg egy életre azért, mert nekimentem. Mindegy. A jövőmre kell koncentráljak, semmi nem vonhatja el a figyelmemet. Óvatosan bebotorkáltam a szobába és leültem az ágyra.
3 táskával jött. Próbáltam megfigyelni, megismerni, úgy ahogyan más nem fogja. Óvatosan vette ki minden egyes holmiját. hiszem, nem csíp engem. Már nagyjából besötétedett. Úgy voltam vele nem érdekel, elmegyek fürödni.
- Na, én megyek, letusolok, maradsz addig itt vagy mész valahová? - kérdeztem.
- Rendben, maradok, majd utánad megyek. - mosolyodott el.
Felkaptam a cuccaimat a székről és indultam is meg. A fürdő egész nagy volt. Gyorsan letusoltam, majd megmostam a fogamat és megfésülködtem. Felcopfoztam a hajamat és készen voltam az alvásra. A ruhámat kihoztam a törülközőt felakasztottam az egyik fogasra. Kinyitottam az ajtót és visszatértem az üres, hangtalan térbe. Elpakoltam a ruháimat is.
- Mehetsz. - mondtam lágy hangon. - Addig én lefekszem. Ha esetleg elaludnék, előre is jó éjszakát.

- Köszönöm, neked is. - mondta mosolyogva.
Mi ütött ebbe a srácba? Délután, mint egy őrült pszichopata most meg mosolyog? Úgy érzem nehéz lesz kiigazodnom rajta. Bepottyantam az ágyba és álomra hajtottam a fejemet. Félig kikukucskáltam a takaró alól. Kicsit beteg, de érdekel, mi van vele. Hallottam, ahogyan a csapból már nem folyik víz. 5 perc múlva kinyílt halkan az ajtó és lábujjhegyen indult az ágya felé, ami az enyémmel szemben volt. Csak egy nadrág volt rajta. A felsőteste izmos volt és csak most vettem észre, milyen helyes ez a srác. Nem Michaela! Nem történhet meg veled megint! Felém közeledett, így gyorsan lehunytam a szememet. Csak halk szuszogást hallottam, majd egyre távolabbról, majd az ágya megnyikorgott. Résnyire nyitottam a szememet és láttam, hogy már fekszik. Remek.

*Másnap*

Az óra hangos csörgésére lettem figyelmes. Úgy terveztem, hogy ma fitten felkelek, de semmi nem lett belőle, csupán 5 percnyi nyöszörgés majd egy nagy ásítás. Kipattantak a szemeim, mikor ismét csörgött az a fránya óra. A szobatársam, akinek mellesleg még a nevét sem tudom már kész öltözékben volt.
- Jó reggelt! Nem gondolod, hogy 10 perccel a megnyitó előtt nem túl jó ötlet felkelni? - mondta egy csalfa mosollyal.
- Hogy MI?! Már ennyi az idő? - kaptam fel a vizet idegességemben.
Felkaptam a matrózblúzomat és a fekete szoknyámat és rohantam a fürdőbe átöltözni. Gyorsan megfésülködtem, a hajamat copfba kötöttem és feltettem egy halványkék sminket, majd nyugodtam, mintha mi sem történt volna kiléptem az ajtón.
- Kész vagyok. - jelentettem ki.
- Jól nézel ki. - válaszolt.
- Egyébként ha már 4 évig osztozunk a szobán elárulnád, hogy mi a neved? - szögeztem neki a kérdést.
- Jason Mairo. És a tied?
- Micheala Bellburn.
Csönd lett. Rápillantottam az órára. Még néhány perc és kezdés. Indultam ki az épületből, Jason pedig jött utánam. Az igazgató felkonferálta az osztályokat az udvarra, majd rövid beszédet mondott. Mindenki tapsolt. Az ünnepség végére mindenki beindult az osztálytermekbe és az egész iskola csöndbe burkolózott.

Előszó

Sosem gondoltam, mibe keveredhetek, ha elkezdődik a közép iskola. Barátok? Ellenségek? Szerelem? Vita? Mind megtörtént. Csak abban reménykedtem, hogy megtalálom az arany középutat, de hiába. A sorsom megpecsételődött.

Azt mondják, ha beleszeretsz valakibe, az mely nyomot hagy maga után a szívedben. De, ha van egy másik személy akkor válaszd őt, hiszen ha belé is tudtál szeretni, akkor jobban kell az elsőnél. Erősnek kell lenned, ha az én világomba csöppentél, mert láthatod, hogy mekkora csávában vagyok. Segítenél? Nem tudnál. Megértenél? Felesleges. Mellettem állnál? Már késő. Mert a gond már eljött.