2. fejezet

(Micheala)

Amikor kicsöngettek első óráról és kiléphettem a zajos folyosóra úgy éreztem magam, mintha egy rossz Bajos csajok filmben lennék. Az iskola három pink pudlija sorakozott fel előttük. Lassítva mentek, hogy drámai hatást érjenek el, bár én őszintén úgy írnám le a mozgásukat, mint aki most helyezte volna ki a hátsó fartájából az ürüléket szépen szólva. A fiúk mind utánuk fordultak, azok meg csak csókokat dobáltak, míg nem a fővezér egyik pincsije el nem botlott a 15 cm magas cipőjében, majd megízlelte az évek óta nem tisztított padlót. Hangos sírás és "jajj cukorborsóm mi a baj?" hangzású nyáladzás el nem indult. Valahogy nem izgattak ezek a dolgok, úgyhogy indultam a következő órámra. Irodalom. Beültem a harmadik padsorba és kellően elhelyezkedtem. Nem várt pillanat volt, hogy valaki megszólított.
- Michaela, ugye? - mondta egy kedves hang. - Leülhetek?
- Persze.
Oda se néztem, csak pakoltam, mikor végre felegyenesedtem és kimásztam a táskámból megláttam, hogy Jason az. Komolyan, egyik nap hát közepére se kívánna most meg ez? Mit akar? Az órára becsengettek, és megérkezett mindenki.
- Szerbusztok 9. b osztály! A nevem Esmeralda Puiro és én tanítom nektek az irodalmat. Mit már a beiratkozási levélben is írtam, azzal kezdjük, hogy mindenki felolvassa a házi feladatban elkészített versét.
Mindenki nyújtózkodott össze-vissza, hogy előkotorja a versét.
- Az első aki felolvassa legyen Ashley Miller. Maradhatsz a helyeden is ha gondolod.
- Rendben. - mély levegőt vett, majd belekezdett.

"Álmom míg hallod halk szavát,
Megtörik az éj harmatos hajnalán.
Tudd ki bátor, ki ölne érted,
Mert különben hasztalan az egész élet.

Súgd halkan nevét, lassan, de tisztán.
Azért, hogy csak ő tudja és senki más.
Szeretem a hajad, az ajkad, a szemed,
Mely megpecsételi örök hűségedet."

Nagy taps és ujjongás lepte körbe a lányt. Sokan meg is könnyeztek. Tényleg nagyon szívhez szóló.
- És akkor még egy verset szeretnék hallani, mondjuk Jason Mairotól.
- Francba. - mondta alig hallhatóan.
Megböktem a könyökömmel, hogy rám figyeljen.
- Nyugi, biztos sikerül. - suttogtam, mire elmosolyodott és biccentett.

"Elindultam nagy léptekkel,
Nesztelenül a világ egyetemben.
Nem tudtam, hogy vársz rám,
Míg fel nem bukkantál.

Néztél csak ámultál rajtam,
Míg én elvesztem rajtad.
Várok rád, de tudom, nem lehetsz az enyém,
De a remény mindig bennem él."

Egy gyönyörű, ugyan kicsit értelmetlen. Mindenki tapsolt neki. Csodás volt. Leült és nagyot fújt.
- Nagyon szép vers. - mondtam.
- Köszönöm.
Az órának vége volt. Ismét a zajos folyosón álltam. Egy-két nálam jóval idősebb srác jelent meg körülöttem. Tizenegyedikeseknek tippelném őket. Az az érzéketlen tekintet ami leült az arcukon nagyon idegesített.
- Hello szivem! - mondta az egyik,mire a többi elkezdett röhögni.
- Hagyjatok békén. - vágtam rá.
- Ne olyan sebesen picikém, hiszen a csajom vagy. - jelentette ki, amire ismét felcsendült a nagy, szánalmas nevetés zuhatag.
Megfélemlítve éreztem magamat. Látom, hogy annak a baromnak a feje egyre közeledik az enyémhez, míg egy nagy pofon el nem csattan, és hozzá a szokásos szállóige, a "barom" jött.
- Mégis, hogyan gondoltad, hogy más csajokra rámozdulsz Mett? Egy senkiházi vagy! - mondta a lány.
Mikor kiláttam, hogy mi folyik ott és nem Mett ronda fejét kellett bámulnom láttam, hogy a barátnője a Pink Pudlik vezetője. Talpig sminkbe és puccos cuccokba. Végülis, ha neki jólesik, hogy egy táskája annyit ér, mint 20 tornacipő OKÉ.