3. fejezet

Nos most nem tudtam, mit is írjak, így csak a zenére és az érzelmeimre összpontosult a történet. Most kicsit lelassítok, hosszabb lesz a fejezet, de benne lesz minden amit szeretnék.

(Michaela)

A következő óráim tömkelege csupán idő pocsékolás volt. Kinek kell őszintén ének óra középiskolában. Ma hála az égnek csak 4 órám volt, így hamar szabadultam. Az utolsó órán angol volt, itt két felé volt osztva az osztály. A tanárnő nagyon kedves volt, és mindent elmagyarázott, hogyan mennek az ő órái. 20 perc teljes csönd után kicsengettek, és siettem az ebédlőbe. Nem voltak még barátaim. Szinte senkit nem ismertem. Nagyon elszomorító dolog kitaszítottnak lenni ebben az irracionális világban. Így hát úgy döntöttem egymagam fogok megebédelni. A mai étel ragu leves volt darás metélttel. Nem voltam éhes. Már az is kiakasztott, hogy rám mászott egy bunkó, tapló tizenegyedikes, ennek tetejében a suli "fő gonoszaival" is összetűzésbe kerültem. Fantasztikus, mindenki utál. Csak a villámmal tologattam ide-oda a tésztát és bámultam a tányéromba. Már vég elkeseredés határait súroltam, mikor az ebédlőben megjelent Jason. Az egyetlen ember aki nem ítél el azon kívül, hogy átestem rajta. Csöppnyire elmosolyodtam. Reméltem, hogy idejön hozzám, vagy csak a közelembe ül, hogy éreztesse velem, hogy nem vagyok egyedül, megint.
- Szia. - hallottam meg egy ismerős hangot magam mögül.
Hátra fordultam, és Jason volt az.
- Leülhetek? - kérdezte.
- Persze. - válaszoltam, egy kajla mosollyal, amit még magam sem tudom felfelé vagy lefelé konyult-e.
Azt a drámai pillanatot vártam, hogy szembe üljön velem, és elkezdjen mesélni, milyen szuper jó fejek a haverjai, és milyen jól beilleszkedett.
- Mi történt? - nézett rám nagy, barna szemeivel. És itt megtört fagyos szívemen a jég. Melegség olvasztotta fel.
- Tudod, valahogy úgy érzem magamat ebben az új környezetben, mint egy ház. Igen, egy ház. Én vagyok a lépcső, az asztal a tv az emelet. És körülöttem a fal és felettem a tető ami elzár előlem mindenkit. Fájdalmas érzés nem létezni. Még fájdalmasabb létezni, érted? Senkit nem tudhatok magam mellé, hogy lenne barátom? Nem tudom. Nem értek meg senkit. - eltört a mécses. - Nem akarom azt ami az előző életemben volt.
Megfogta a kezemet. Majd átkarolt.
- Shane, kérlek kivinnéd a tálcáját? - kérte meg egy barátját.
Nem sejtettem, hogy majd pont egy fiú fog nekem lelki segélyt nyújtani, de már ez is valami, hogy valaki oda jött hozzám és megkérdezte és meghallgatta a problémámat. Fogta a kezemet és kivezetett az ebédlőből, onnan pedig fel a szobánkba. Leültetett az ágyamra, majd becsukta az ajtót és leült mellém.
- Michaela, ha akármilyen problémád van, szidnád a világot, vagy csak egy hallgató fül kell, én itt leszek neked. Ígérem.
- Annyira köszönöm. - majd átöleltem.
Nem is számoltam az időt, meddig öleltem, csak erre volt szükségem. Csend volt. Csak a szuszogást hallottam halkan a fülemnél. Ráhajtottam a fejemet a mellkasára és tovább öleltem. Hallgattam a szíve dobbanását. Minden egyes dobbanása elárult valamit. Titokban, úgy, hogy még én se értettem. Csak Ő. Dobbant, majd megint dobbant. Lassan elkezdett gyorsulni ez az ütem. Két dobbanás helyett négyet dobbant, majd nyolcat és aztán már számolni se tudtam. Olyan volt, mintha gyorsabban beszélt volna a szíve, hogy már szinte az egészet elhadarta. Ennyi elég volt. Elengedtem.
- Köszönöm. Sokat jelentesz nekem. - mondtam kissé még pityeregve.
- Szívesen. Te is nekem. - mondta, és letörölte a megindult könnycseppet az arcomról. - Na és nem szeretnél egyet sétálni? - mesélni szeretnék valamit.
- De, az jó lenne.
Felkaptam a dzsekimet és letörölgettem még a maradék könnycseppemet, majd el is indultunk. Elkérezkedtünk a kollégium igazgatótól, majd útnak indultunk. Csöndesen sétáltunk az utcán, míg Jason meg nem szólalt.
- Szóval, arról lenne szó, ha érdekel? - kezdte.
- Persze, mondd csak. - válaszoltam.
- Rendben. Ma megismertem egy lányt. Folyton röpke pillantásokat vetett rám, láttam, hogy elsírta volna magát a versemen, ami mellesleg nem is lett jó, és beszéltem is vele ma, de nem tudom, hogyan mondjam el neki, mit érzek.
- Oh, Jason, ez nagyon aranyos. Hogy hívják?
- Az sajnos titkos, amíg nem történik valami.
- Rendben. És csinos?
- Nagyon.
- Akkor sejtem tudd táncolni. Hívd el a pénteki álarcos gólyabálra.
- Nem merem. Annyira tetszik, hogy nem tudom elhívni. Inkább megyek egyedül.
- Akkor viszont tudnod kell mibe megy, hogy felkérd táncolni. Akkor nem fogja tudni, hogy te vagy, és nyugodtan beszélgethettek.
- Nagyon köszönöm. És te mibe mész?
- Egy türkiz színű ruha mellett döntöttem és egy ezüst színű álarcom lesz.
- Remélem találkozunk majd a bálon.
- Én is. - mosolyogtam.
- Na és mesélj milyen volt a mai napod? - kérdezte egy csalfa mosollyal.
- Hát, egy tizenegyedikes srác majdnem megcsókolt, amitől még mindig kiráz a hideg, főleg a gusztustalan izzadság szagától. Megutáltattam magamat a suli szőke, elkényeztetett csapatával, és sírtam előtted. Röviden, tömören ennyi.
- Akkor kissé pocsék napod lehetett, de, hogy felvidítsalak, szerintem aranyos vagy amikor sírsz. - féloldalas mosollyal nézett rám.
- Senki nem látott még sírni, szóval ez a dicsőség a tied lehet. És az is, hogy megnevettettél. De most már ideje lenne visszamennünk. Még beülhetnénk az iskola zene csoportjára hallgatni a zenét.
- Rendben.
Gyorsan visszaértünk a suliba. Már a zenész tanulók összecsomagolták a cuccaikat, csak egy hosszú hajú, sapkás srác ült a padon és gitározott.
- Nyugodtam maradhatsz, addig lefürdök, majd gyere. - mondta Jason.
- Oké.
Leültem a fiú mellé. Még nem láttam őt. Hallgattam ahogyan játszott. Valami eszméletlen volt. Észre vette, hogy társasága van, így a basszus gitárt elrakta, majd felállt és a fal mögül elővett egy akusztikus gitárt, majd elkezdett játszani. A kedvenc számomat. Egy lassú, szomorú szám volt. Ismét megkönnyeztem. Még egy pillanatig játszott, majd abba hagyta. Kisöpörte az arcomból a hajamat.
- Mi a baj? - kérdezte csodálkozóan.
- Semmi, igazán. Csak ez a szám a kedvencem, és sok emléket felidézett. Még a volt legjobb barátnőimmel töltött pillanatok, amikor folyton ezt énekeltük mindenhol. Aztán az egyik nem kívánt a barátom lenni, és így elszakadtam mindenkitől. Ez a tragikus dolog vezérelt arra, hogy otthagyjam a dúsgazdag családom ide jöjjek. És bocsi, hogy így a válladra pakolom a terheimet. De már fél éve nem is hallottam ezt a számot. És mellesleg hibátlanul játszottad és a hangod is olyan gyönyörű.
- Semmi baj. Látod? Máris szereztél egy új barátot. A 9/A-ba járok, néha összefuthatnánk.
- Igen az jó lenne. Mellesleg Micheala vagyok.
- Adam, nagyon örvendek hölgyem. - majd kézen csókolt.
Tisztára elvörösödtem, mint egy rák. Megmosolygott.
- Na de most már mennem kell, a bátyám mindjárt itt van a kocsijával, hogy hazavigyen. Réd meg gondolom vár a pasid.
- Jason? Ő nem a pasim. - mosolyogtam. - Csak szobatársak és osztálytársak vagyunk.
- Oh, értem. - csillant fel a szeme.
- Segítsek elpakolni? - kérdeztem.
- Nem kell, köszi. - mondta. - De egy dologban segíthetsz.
- Miben?
- Lennél a partnerem az álarcos bálon?
- Én? Igen, persze.
- Köszönöm.
- Ne, én köszönöm. - mondta mosolyogva. - Mibe leszel?
- Hát fekete zakó, mert az kötelező, fekete álarc és egy piros nyakkendő.
- Én türkizkék ruha, ezüst álarc.
- Rendben, majd holnap találkozunk. Szia.
- Szia. - mosolyogtam, majd mikor nem voltam már a látókörében elkezdtem táncolni. El sem hiszem, hogy elhívtak a bálba. Úristen!